A phuketi élményeinket összefoglaló bejegyzést azzal zártam, hogy reményeim szerint hamarosan egy újabb tengerentúli útról számolhatok be. Ezt a bejegyzést épp egy harrisoni kanapén ülve írom, Kristóf mellettem szuszog, otthon pedig már este 8 óra van. Az USA-ban vagyunk, Manhattantől mindössze 45 percnyi vonat és autóútra, igazi “lila akác köz” környéken, ahol javában tombol a húsvéti láz. De kezdjük csak az elején…

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy párom testvére a családjával itt él, akik a tavalyi látogatásuk során megígértették velünk, hogy az Ázsia imádatunkat félretéve végre Amerikát is tűzzük fel a képzeletbeli térképünkre. Sok tervezés, skype beszélgetés után február közepén megvettük a repülőjegyeinket, április 7-én pedig megkezdődött az utazásunk. Reggel fél7-kor indultunk otthonról, édesapám vitt minket Bécsbe. A kalandok már itt kezdődtek, Kristóf egy szemhunyásnyit sem aludt, ráadásul 60 km megtétele után jutott eszembe, hogy a háti hordozót otthon felejtettük, úgyhogy szereztünk magunknak jópár gyerekcipelős percet és -2 szabad kezet (holnap veszünk egyet itt, ráadásul az otthoni ár töredékéért hozzá lehet jutni). A check-in rettentően lassan haladt, 3/4 órát álltunk sorba, addig édesapám szórakoztatta K.-t. Az osztrák légitársaság is 10/8 pontot érdemel, bár közel sem annyira gyerekcentrikusak, mint akikkel Thaiföldre utaztunk. Egyértelműen a közvetlen járat miatt választottuk őket, ha a gyerkőc kicsit nagyobb lesz biztosan valamelyik nagyobb európai légitársasággal jövünk ebbe az irányba. A repülés rendben zajlott, K. már a felszállás előtt elaludt az ölemben és a 9,5 órából összesen 4-et szundított, úgyhogy nagyon szerencsésnek éreztem magunkat. Az ébren töltött óráiban olvastam neki, mesét néztünk és mászkáltunk fel-alá. Vittük a kisebb, zajmentes játékait, azzal is játszottunk, hamar ment az idő. A belépési folyamat gyorsan zajlott, óriási szerencsénk volt. Mikor beértünk az ezen célt szolgáló terembe hosszú sor állt előttünk, de egy reptéri dolgozó kiszúrta, hogy gyerekkel vagyunk és rögtön a “priority” sorba állított minket, így 10 perc alatt az USA területén voltunk. K. keresztpapija és unokatestvére várt minket, bepakoltuk a bőröndjeinket az autóba és elindultunk haza. Otthon Kristóf menetiránynak háttal utazik, itt viszont olyan ülése van, ahol menetirányban, így kedvére nézelődhet ráadásul az autó kialakításából adódóan ki is lát, úgyhogy óriási élmény neki minden megtett mérföld. Hazafele sem volt ez másképp, mást sem hallottunk, csak, hogy “brümbrüm”, tapsolt, mosolygott, mutogatott az autókra (otthon a biztonság kedvéért maradunk a szokásos utazási módnál). Este hamar kidőltünk, a -6 órás időeltolódás megtette hatását, fél 9-kor már mindannyian úgy aludtunk, mint a bunda.

Másnap elindultunk felfedezni a környéket, a Patriots parkkal kezdtünk, majd következet a Sleepy Hollow, ami az Álmosvölgy legendája című filmet ihlette. Délelőtt jártunk ott, de így is borzongás futott végig rajtam, éjszaka be sem merném tenni oda a lábam. Ez után a Rockland Bakery pékség következett, aminek a különlegessége, hogy a gyártósoron tudtunk válogatni a frissen készült péksütemények közül. Kristófnak nagyon tetszett, mindent meg akart tapogatni és természetesen kóstolni is. :) A pékség melletti játékboltba is betértünk - egy otthoni tesco elférne benne -, bevásároltunk és indultunk haza. Másnap felfedeztük Manhattan egy részét, megnéztük a Rockefeller Centert, St. Patrick katedrálist, a Plaza Hotelt és a gyerekek nagy örömére a Central parkot. Futkároztak, K. felfedezett minden botot és kavicsot, majd aludt egy óriásit a babakocsiban. Míg Lizzy a játszótéren játszott Ő végig az igazak álmát aludta, így mi is le tudtunk ülni sütkérezni a kellemes new yorki tavaszban. Sok időt töltöttünk itt, majd elindultunk a Times squarere, ahonnan visszasétáltunk az autóhoz és hullafáradtan indultunk haza. 

Hamar elérkezett a tizedike, ami édesapa névnapja. Párom testvéréék felajánlották, hogy vigyáznak K.-ra, mi pedig menjünk be a városba kettesben. Éltünk a lehetőséggel, gyors készülődés után a vonaton zötykölődtünk Manhattan felé. Szerencsénk van Kristóffal, ha valakit megszeret és leköti a figyelmét szinte észre sem veszi, hogy mi nem vagyunk ott, egész nap játszott Lizzyvel, egy elektromos kisautóval körbejárták a közeli utcákat és 2 játszóteret is meglátogattak a keresztpapival. Ez idő alatt mi lejártuk a lábunkat, de nagyon megérte! A Grand Centralra érkeztünk vonattal, már ez is élmény, a lépcsőket megpillantva egyszerre beugrott a Barátság extrákkal c. film és dúdolni kezdtem a Semisonic híres slágerét. Innen a Times squarre vezetett ismét az utunk, mivel itt található a manhattani Hard Rock café. Minden országban ahol járunk betérünk ebbe az étterembe, külön öröm, hogy pont apa névnapjára esett itt ez a nap. Végeztünk az ebéddel, sétáltunk pár utcát majd felültünk a metróra és a One World Trade Centernél szálltunk ki. Úgy terveztük, hogy megnézzük az emlékmúzeumot és indulunk tovább a Wall streetre, de szerencsénkre leszólított minket egy srác, aki belépőket árult. Elmondta, hogy másnap ingyenes a múzeum, menjünk fel inkább a One Worldbe. Tanakodtunk, ugyanis nekem van egy kisebb tériszonyom, valamint jártam már pár magasabb épületben, de a hong kongi ICC Towerön kívül nem igazán fogott meg egyik sem. Hallgattunk a srácra, megvettük tőle a jegyeket, így elkerültük a kb. 1,5 órás sorbaállást és 10 percen belül a 102. emeleten voltunk - mindezt ugyanazon az áron, mintha a torony aljában vásároltuk volna meg őket. Lenyűgöző volt a kilátás, rengeteg nevezetességet látni, abszolút nem bántam meg, hogy nem a Rockefeller centerbe mentünk fel. Innen indultunk haza, Kristóf már nagyon várt minket, az érkezésünk előtti fél órában sokszor az ajtóra mutogatott. 

11-én is Manhattan volt a kitűzött uticél, a sógornőjelöltem dolgozott, így ötösben vágtunk neki a városnak, szintén vonattal. Kristóf az odafele utat végigaludta, a Grand Centralban ébredt fel, majd párom egyik volt osztálytársával ebédeltünk egy mexikói étteremben. K. ezt is nagyon élvezte, a személyzet nagyon jófej volt vele és a guacamole az itt töltött napokban nagy kedvence lett, itt is ezt falatozta. Amíg a fiúk beszélgettek mi Lizzyvel és vele sétáltunk egy kicsit a környéken, néztük a “brümbrüm”-öket, aminek egy idő után végetvetettem, vagy 10-en álltak meg és akartak felszedni, holott két gyerekkel voltam. Mindezt öltönyös pasik a város “diplomatanegyedében”, elég bizarr volt, otthon meg sem fordulnak utánam az utcán - de azért ez elég jót tett az önbizalmamnak. Innen metróztunk a 9/11 múzeumba, ahol sajnos aznapra az összes jegy elfogyott, így továbbmentünk Wall streetre, ahol természetesen megtapiztuk a bika hátsó fertályát és megnéztük a tőzsde épületét. Innen sétáltunk a Hudson partjára, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a Szabadság-szoborra, a parkban pedig mókusok ugráltak. K. kergette a galambokat és vizsgálta a természetet, imádom nézni ahogy felfedezi maga körül a világot. Hamar beesteledett, metróval, majd vonattal jöttünk haza.  A tegnapi és a mai nap a vásárlásé, hamarosan indulunk, de ezzel nem ér véget New York felfedezése. :)

Úgy érzem jó döntés volt eljönni, Kristóffal élmény utazni. Meg sem kottyan neki egy 9,5 órás repülőút, az időzónaváltást észre sem vette - bezzeg én - és imád új dolgokat megismerni. Végre együtt vagyunk párom testvérével és családjával, Lizzy egy tündér, Kristóf imádja, követi és minden mozdulatát utánozza, Ő pedig úgy viselkedik, mint egy igazi 7 éves nagylány unokatesó. Hamarosan jelentkezem egy újabb bejegyzéssel, K. gyanúm szerint perceken belül ébred a délutáni alvásából. Rengeteg tervünk van a hátralévő 11 napra  és még annyi mindenről szeretnék írni… Biztosan nem ez lesz az utolsó bejegyzés a “Nagy Almáról”! :)